A Jedi Visszatér (Star Wars: Episode VI - Return of the Jedi, 1983)

A Jedi Visszatér

(Star Wars: Episode VI - Return of the Jedi, 1983)

Amerikai sci-fi, 133 perc

 

 

 



A Star Wars klasszikus szériája 1983-ban végéhez ért A Jedi visszatérrel. Lehet persze sokmindenről vitatkozni a filmmel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy a film nem hozza a két előző rész színvonalát, vajon rossz film-e (Nem.), illetve, hogy a franchise rajongói ennek ellenére miért nem látják meg benne a hibákat. Ha egy fanatikustól megkérdezzük, miért ez a legkevésbé sikerült rész a régi trilógiából, valószínűleg kitérnek a válasz elől, vagy azt mondják, hogy pusztán azért szeretik A Jedi visszatértet a legkevesebben, mert hiszen a IV. epizód volt az egész atyja, ami elsőként tárta fel nekünk ezt a világot, az V. pedig sokak szerint a legjobban sikerült rész, így már csak ez maradt. Vagy egyszerűen csak lehurrogják a fejünket. Ennek ellenére azonban szép számmal vannak olyanok is, akik ezt tartják kedvenc epizódjuknak és ezt részben meg tudom érteni. Részben.

 

Elvégre itt is akadnak szép számmal ominózus jelenetek, ott van például a birodalmi lépegetők elleni harc az Endor bolygón, amikor az Uralkodó megmutatja hatalmát, ismét egy igen jó fénykard-párbaj, satöbbi. De csak egy kicsit kell mélyebben leásnunk és rájövünk mennyi apróbb, vagy épp elég szemetszúró hibája van a filmnek.

 

 

 

A saga ezen epizódjában az események három szálon futnak:

 

1.: Han Solo és Leia az Endor bolygón tizedelik a birodalmiakat a Wookie-k és más társaik segítségével;

 

2.: Lando Carlissian a Millenium Falcon pilótájaként megpróbálja ismét felrobbantani (direkt nem a "levegőbe repíteni" kifejezést használtam) a Halálcsillagot;

 

3.: Luke pedig apjával készül végső csatát vívni az Uralkodó társaságában.

     És a kulccszó itt rejlik: "készül".

 

 

 A második rész többek között a cselekmény összetettségének fejlődése miatt is lett ilyen élvezhető mozi. Míg az egyik oldalonott volt Han Solo és csapata, akik zseniálisan megírt jelenetekben próbálták meg lerázni és elpusztítani a birodalmiakat, addig a másik szálon Luke karakterfejlődésének vagyunk szemtanúi, megismerve ezzel egy másik érdekes, összetett, de igen humoros szereplőt is, azaz Yodát. A VI. részt nézve viszont megtudhatjuk, hogy ez a "karakterfejlődés" nem éppen a legszerencsésebb irányt vette fel, mert míg Luke az ötödik részben Obi-Wan kérésére utazik a Dagobah rendszerbe, itt egyszerűen csak kedvtelésből, barátait pedig otthagyja a birodalmiaknak. Szép. A film további részében pedig az immáron teljes kiőrlésű jedi lovag tehetetlenül szemléli Vader hajójáról, amint barátait felzabálják a sötét oldal csillagrombolói. Lássuk be, így ez a cselekményszál máris unalomba fulladt. Eme epizódban a jedi ezen útjának nem sok értelme volt azon kívül, hogy apjával való végső párbaját hivatott előkészíteni egy egész filmen keresztül. A Dagobah rendszerbe történt kiruccanása pedig csupán a fórgatókönyvírói ötlethiány terméke, merthogy valamiképp el kellett, hogy szakadjon a többiektől.

 

 

 

 

 

 Az Endor bolygón futó történettel - ami a második szál a történetben - alapjában véve nincs bajom, de azért kár, hogy Luke imént említett jelenetei miatt ezúttal nem tudott bekapcsolódni Solóék történetébe, ahogy azt tette A Birodalom visszavágban, létrehozva ezzel egy igen összeszedett befejezést.

 

 

 Aztán ott van még az űrcsata. Lando Carlissiant az előző részben egy segítőkész, viszont gyáva, viszont áruló embernek ismerhettük meg, aki kényszerből ugyan, de feladta barátait Darth Vadernek és seregének (s ha jobban belegondolunk, gyakorlatilag ő teremtette meg a hatodik rész alapkoncepcióját, hiszen neki köszönhető, hogy Han Solót elfogták és lefagyasztották). Az írók valószínűleg őt voltak hivatottak jobban megszerettetni a nézőkkel, mikor kitalálták, hogy másodjára ő fogja felrobbantani a Halálcsillagot. Az egyébként kicsit zavart, hogy ismét ilyen könnyen meg lehetett semmisíteni egyetlen lövéssel, de az azért tetszett, hogy új "járatot" terveztek neki.

 

Mindenesetre az ötlet, hogy Lando legyen a hatodik rész szőke hercege, engem személy szerint inkább eltántorított. Egy ember, akit csak az előző felvonás felétől kezdve ismerünk, egyszercsak megmenti a galaxist - ugyanaz a helyzet, mint az első két Alien film androidjaival. Talán merész ötlet lett volna, de miután megtudtuk, hogy Leia hercegnő Luke Skywalker testvére, én inkább vele pusztíttattam volna el a Birodalmat, csak hogy nyomatékosítsam a tényt. Ha belegondolunk, ez sem lett volna rossz megoldás; Darth Vader fia győzelmet arat felettte, míg lánya elpusztítja birodamát, s ezzel a családi drámát is némiképp ki lehetett volna hangsúlyozni.

 

A cselekmény összetettsége

 

 



A film nézése közben, elmerülve igencsak meglepő lehet,de a film cselekményének szerkezete is kissé megváltozott. Amint azt már kitárgyal(tam)tuk, az, hogy Luke szinte teljesen értelmetlenül elszakad a többiektöl, kivonja őt a film konfliktusának jó része alól, miközben ő egy csillagrombolón utazva néz ki a fejéből. S mivel visszatérni csak a legvégén bekövetkező fináléra fog, ezért az egészet nem nevezhetnénk annyira lineárisnak, mint az elődjét, ahol a film végén Luke összetalálkozik a többiekkel, s együtt menekülnek. Nem, itt, A Jedi visszatérben mindenki elvégzi a saját feladatát, megvárják, míg a másik is végez, majd mind összegyűlnek az Endorra, hogy megtartsák az after party-t. Alapjában véve nincs semmi gond azzal, hogy megpróbál elszakadni elödjeitől, és ezúttal (majdnem) minden szereplő megkapja a saját csatáját, hogy a befejezésre érvényesülhessen. Ez egy gyönyörű happy end. De nem biztos, hogy csak azért, mert az írók eszébe jutott, és még nem csinálták meg, muszáj elszakadniuk az eredeti, jól bevált recepttől. A gond itt az, hogy pontosan tudjuk, mikor ér véget a cslekmény, mert mindenki végső célját ismerjük. Lando Carlissiannak, a Halálcsillag felrobbantása, Luke-nak szembeszállni az apjával, Solóéknak pedig gondolom kiírtani minél több birodalmit és túlélni az Endoron az ewokok segítségével. A Birodalom... - mal ellentétben tehát ahol nem tudhattuk, mikor zárul le pontosan a sztori, itt pontosan látjuk előre. Lehet, hogy egy utolsó résznél ez így természetes, de így is kicsit unalmas. Hiszen hiába zárják le egyértelműen a végét, tudjuk, ha van elég pénzhajhász, akkor lesz folytatás (és mint tudjuk, lesz is...).

 





Maaaaciiii...!!!

 

 

 

Természetesen nyilván mindenki hallotta (vagy tapasztalta, vagy ő maga is utálja), mennyire megosztotta a közönséget a kis szőrös wookie nevezetű lények beemelése a hatodik részbe. Ez tulajdonképpen az első Star Wars karakter, ami valamilyen másik akció vagy kalandfilm szereplőjének átültetése "csillagok háborújás" környezetbe és külsőbe. Jelen esetben ezek a kalandfilmeknél gyakran felbukkanó bennszülöttek. Az alkotók ezt vették alapul, majd gondoltak egyet, és az amúgy általában ijesztőnek tűnő filmszereplőket kis bolyhos szőrpamacsokként ábrázolták. Én nem tudom, mi bajuk volt az ewokokkal a legtöbb rajongónak - ezt úgy értem, hogy TÉNYLEG nem tudom, mert nem olvastam utána - de leginkább az lehetett az oka, hogy - nézzünk szembe a tényekkel - a franchise legtöbb (értsd: összes) rajongója férfi, akik nemigen hatódtak meg egy ilyen agresszív bennszülött láttán. Ezen kívül azonban nekem volt más bajom is velük. Persze, a hangjuk is idegesítő, meg az arcuk se a legszebb, de van itt más. Ezek a ewokok egyszerű mellékszereplők, akik az Endor bolygón játszódó jelenetekhez adták meg a megfelelő atmoszférát, ahogy valamelyikük folyton ott lapított a susnyásban. Csakhogy ezeket az intergalaktikus ősembereket pár pillanat alatt szinte főszerep státuszba hozták fel. Elég kockázatos egy még be nem mutatott fajt ilyen erőteljesen szerepeltetni.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szóval, hogy ez egy rossz film lenne? Nem. Rossz STAR WARS film? Egyáltalán nem. Csak hát az elvárások, meg az apró hibák, amik bár tényleg aprók, de elég sok van belőlük.

 

 

 



 

A bolygó neve: Halál (Aliens, 1986)

A bolygó neve: Halál

(Aliens, 1986)

Amerikai akció sci-fi, 138 perc

 

 

 

A '80-as évek közepén, miután James Cameron megírta minden idők egyik legismertebb horrorjának, Ridley Scott Alienjének folytatását, ő ismét Sigourney Weavert hívta a főszerepre, aki azonban nem volt túl "segítőkész", a pénz ellenére sem akart kötélnek állni, s három feltétel megszabása után adta csak be a derekát. Ezt viszont nagyon jól tette, ugyanis nélküle aligha készülhetett volna el a filmtörténelem legijesztőbb idegen lényének története, és az egyik legnagyszerűbb második rész.

 

 

Gyakran tűnődöm el azon a látszólag egyszerű kérdésen, vajon A bolygó neve: Halál vagy a Star Wars V. epizódja a jobb folytatás, illetve jobb film. A Star Wars persze valószínűleg jóval nagyobb rajongótáborral büszkélkedhet, a legtöbb ember már csak azért nem szereti az Alien filmeket, mert űrhajós sci-fi rajongó ellenére - és azzal szemben, hogy az űrlények kinézete mai szemmel is határozottan mestermunka - horrorfilmként kellene tekintenie rá, próbálkozásaikat pedig azonnal feladják, mikor meghallják a "klasszikus horror" kifejezést. Mert ha klasszikus, akkor régi. Ha pedig régi, akkor nem lehet ijesztő. Legalábbis ő így gondolja. Aztán lehetne még felsorakoztatni az okokat:

 

 

2.: A Star Wars már a sorozat legelejétől fogva egy korhatár nélküli "hőstörténet", ha úgy tetszik, ami bárkinek képes szórakozást nyújtani, valamint sokat adott a mítoszteremtésre is, a szereplők kidolgozott háttértörténetére...

James Cameronnak - lévén, hogy ez már a folytatás, ráadásul eredetileg ez egy egyszerű, űrben játszódó slasher horror volt - nem nagyon volt lehetősége ilyenre, sci-fi horrorként pedig nem is állt volna jól ez a már-már meseszerű világ.

 

3.: ...s ebből következik a harmadik ok; míg A Birodalom visszavágban minden szereplőnek megvan a maga részletesen kidolgozott háttértörténete, szerepe, jelentősége, kvázi "csatája", addig A bolygó neve: Halálban csupán az Alienek és Ripley hadnagy ütközete van a középpontban, a többi szereplő a hagyományos slasher horror vonalat szolgálva, szép lassan elhullik.

 

 

Ezért ezt az összehasonlítást mindenképp a hatrészes saga nyerte. Legalábbis, ami a két filmsorozat népszerűségét illeti. Az Alien széria versenyeztetését - ami talán nem helyénvaló, de nekem szemet szúrt - a Terminátorral folytatnám, ugyanis mindkét franchise második része úgy lett sikeresebb, hogy eltávolodott az első rész műfajától (valamint hozzádobtak még pár igen jól megkoreografált akciójelenetet). Ha ilyen szemszögből nézzük, talán tényleg nem ártott volna az Alien világát kicsit kibővíteni. Persze Cameron próbálkozott az Alien királynő bevonásával, és kétségtelen, hogy ennél több újítás kockázatos lett volna. És nincs is szüksége rá.

 

 

 



 

Ironikus, hogy mind a Terminátort, mind az Alient James Cameron rendezte, így egyértelmű lehet, hogy a sikeres második rész titka általában a nagyobb büdzsé. Ez azonban nem mindig igaz, gondoljunk csak a több tucat részt megélt horrorokra, mint például a Halloween, a texasi láncfűrészes széria vagy a Péntek 13. című filmsorozat sorozatgyilkosa, Jason beleerőszakolása minél különbözőbb, néha egészen más műfajú filmekbe is. Ehhez tehát nemcsak pénz, hanem az első rész zsenialitásán felbuzduló rajongók és természetesen jó forgatókönyv is szükségeltetik.

 

 

A forgatókönyvvel pedig abszolút nincs probléma, a műfajtól való eltávolodása ellenére érezni lehet a feszült légkört. Cameron meghagyva az első rész főbb elemeit, úgy döntött, hogy egy robot karaktert is belevisz a filmbe, ami szintén feszültségforrás, gondoljunk csak A Nyolcadik utas: a Halál azon jelenetére, mikor Ripley hadnagyot egy, a legénységgel tartó robot bezárja. Mondanom sem kell, emiatt a hadnagy kapcsolata az androidokkal meghlehetősen romlott. Az viszont már kevésbé tetszett, hogy itt egy mindenét feláldozó hősként ábrázolnak egy ugyanilyen karaktert, eltüntetve ezzel a veszélyforrást és a rejtett társadalomkritikát, ami az első részben megvolt.

 

Az író egy pár jól ismert "a sötétben, egyedül" barangolós részt is belecsempészett, ráadásul egyet közvetlenül a finálé előtt, ami nagyszerűen állít kontrasztot a több száz Alien tojás és a rémisztő anyakirálynő, valamint a magában bóklászó Ripley és a rettegő kislány között. Itt aztán tényleg tudunk izgulni az életükért. A végső összecsapás az Alien és a hadnagy között pedig tényleg rendkívül izgalmas és minden egyes ebben rejlő lehetőséget kihasznál, a királynő addig nem pusztul el, míg az írónak el nem fogy az ötlete.

 

 





Csillagok Háborúja (Star Wars: Episode IV - A New Hope, 1977)

Csillagok Háborúja

(Star Wars: Episode IV - A New Hope, 1977)

Amerikai sci-fi, 121 perc

 

 

 

 

George Lucas agyából a hetvenes évek közepén egy egész világ, pontosabban galaxis pattant ki, s bár ma ezt a három filmet legtöbbünk gyerekkorának legnyagyobb élményeként tartja számon, nehéz lehet elhinni, hogy Lucas eleinte nem nagyon hitt a történet sikerében, s egy korábbi filmje, az Amerikai grafitti sikere kellett hozzá, hogy belefogjon a messzi-messzi galaxis történetébe.

Azóta persze sikeresen lerombolta saját mítoszait, többek között az előzményfilmek (főként az I. és II. epizód) kiábrándítóra sikeredett forgatókönyvével, sőt mi több, még az eredeti trilógiát is sikerült megbecstelenítenie, mikor egy limitált DVD kiadásra olyan felesleges és gyalázatos változtatásokat készített és gyömöszölte bele a klasszikus trilógiába, hogy teljesen jogosan akaszthatta fel magát az, aki a kiskorában áhítattal nézett, eredeti változatot várta, és EZT kapta:

 

 

Most komolyan, mi a búbánat ez? CGI Jabba, CGI szörny-énekesnő a Jedi visszatérben, kompjúteranimáció, kompjúteranimáció, kompjúteranimáció. George Lucas érdektelen változtatásokkal a földbe döngölte saját teremtményeit, melyek a filmművészet egyik alapkövei voltak. És ez még csak két példa volt a sok közül. Ott van például a jelenet, mikor Han Solo végez Greedóval, vagy a VI. epizódban, mikor a Luke-ot Sarlacc elé dobják. Lucas mindet meghamisította és elénk tálalta ostoba magyarázattal, miszerint így sokkal jobban néz ki.

 

 

De most kanyarodjunk vissza az eredeti változathoz. A történettel senkit nem untatnék, a Föld lakosságának 99%-a látta és okkal szereti is a filmet. Az emberek - főleg a vérbeli Star Wars-rajongók - felháborodása már csak azért is teljességgel érthető volt, mert a filmet annak idején hatalmas lelkesedéssel és munkával alkották meg, az eredményen pedig szinte kézzel fogható volt a stáb kemény munkája. És bár akkoriban aligha lehetett mást csinálni egy sci-fi esetében, mint űrhajómaketteket, díszleteket és bábukat építeni (mert hát hol volt még akkor CGI?), nem spóroltak a munkával, és ha George Lucasnak volt egy konkrét elképzelése, azt nem ritkították meg pusztán azért, mert így olcsóbb és gyorsabb a forgatás. Mindent beleadtak, hogy a végeredmény hiteles legyen, s így a nézők szívébe is belopta magát ez az aprólékos munkával kivitelezett világ.

 

 

Az pedig szintén nagy húzás volt, hogy míg más alkotásokban - például az '50-es évek szörnyfilmjei esetében - egyetlen, hatalmas szörny volt a történet középpontja, itt azok csak mellékszereplők, a nagyjuk nem ijesztőek, sőt, némelyik egyenesen komikus, a sztori főhősei pedig egyszerű emberek, akiknek kalandjaiba beleélhetjük magunkat. Ilyen tekintetben hasonlít is a népmesék menetéhez; az egyszerű farmergyerek, Luke Skywalker egy távoli bolygón éli unalmas életét, akiről több lehengerlő kaland után aztán kiderül, milyen "úri" felmenői vannak.A szereplők erőssége emellett abban rejlik, hogy minden egyes pár percre felbukkanó szereplőnek is komplett háttértörténete van, senki nem jelentéktelen, senkit nem keltettek életre feleslegesen a vásznon, ily módon, aki egyszer megnézi a csillagok háborúja valamelyik részét, azt egy egész univerzum szippantja be, amiben élmény barangolni a trilógia bármely részével.

 

 

Nos, ezek teszik a filmművészet egyik legragyogóbb csillagává ezt az alkotást. Ehhez persze hozzátartozik az a bizonyos Erő és a körülötte megelevenedő mítosz, mellyel Lucasnak tulajdonképpen nem egy, hanem két világot is sikerült teremtenie. Ezek az elemek persze '77-ben is megfogták a nézőt, de hogy mi is teszi igazán naggyá ma? Ugyanezek mellett talán az is, hogy a történet a lehető legalapvetőbb: a Jó és a Rossz küzdelméről szól. Csak itt épp az Erő jó, és sötét oldalának hívják. Az akciójelentekbe szintén nem lehet belekötni, az idő próbáját pedig azzal állta ki, hogy a lázadók leleményességgel és ésszel győzedelmeskednek a birodalmiak felett, magyarán az akciók okosan vannak megcsinálva. Némi bátortalanság a folytatással ellentétben, mint mondtam érződik, Lucas nem hitt hősei sikerében, ám ma már mind tudjuk, nem volt igaza.

 

 

Pozitívumok:

- Star Wars !!!

 

Negatívumok:

- Érződik rajta a visszafogottság, ami másodrangúvá tette a Birodalom visszavággal szemben, holott egy ilyen nagyszabású látványfilmnél ez indokolatlan.

- A cselekmény nem mozog túl széles skálán.

 

 

 

 

 







Gyilkosság telefonhívásra (Dial M for murder, 1954)

Gyilkosság telefonhívásra

(Dial M for murder, 1954)

Amerikai thriller, 105 perc

 

 

 

1954-ben Hitchcock már túl volt életművének egy pár meghatározó filmjén, köztük az ebben az évben készült Hátsó ablakon is. Ekkor készült el a Frederick Knott által, saját színdarabja alapján megírt Gyilkosság telefonhívásra című film is. A bemutatása után sok filmrendező megpróbálta feldolgozni, de a Hitchcock szájíze szerint megformált film színvonalát egyik sem tudta hozni. Az alkotás menete követi a rendező munkásságának "sablonját" (bocs, jobb szót nem találtam rá): a nézők kezdettől fogva tudnak mindent, így két lépéssel a szereplők előtt járnak, a tettes hatalmas lelki frusztrációkon megy keresztül, miközben megpróbálja eltusolni bűnét, a film végére pedig határozottan kijelenthetjük, hogy nem bánja meg, amit tett; de elfogadja a következményeket, csendben leül, iszik, valamit, kényelembe helyezi magát, esetleg leül még egy utolsót zongorázni, egy mélabús balladát, míg a rendőrök érte jönnek.

 

 



Azt hiszem, John Williams büszkélkedhet a legjobb színészi játékkal - vagy inkább pont, hogy a szerepéhez illő visszafogotsággal - a filmben. Neki úgy kellett "nagyot" alakítania, hogy közben a néző előtt mindvégig rejtélyes maradjon, s ez sikerült is; akik figyelmesen nézik a filmet, azoknak ez rengeteg pluszt hozzá tehet az izgalom fokozásához. Mert John Williams rezzenéstelen, a közönség előtt megfejthetetlen maradó arcmimikájának köszönhetően sosem tudhatjuk, a nyomozó vajon kinek hisz, vagy épp kit gyanúsít. Ezért a finálé előtti jelenetek is meglepőek lehetnek, melynek során emberünk egyik gyanúsított pártjáról a másikéra áll. Az itt bekövetkező szópárbaj - amikor is a bonyolult logikára épülő, ám követhető kitalált történeteikkel, teóriáikkal egymásra terelik a rendőrnyomozó figyelmét - szintén növelik az adrenalinszintet és a (lássuk be) nyilvánvaló végkifejlet ellenére sem tudhatjuk biztosan, vajon ki lesz a bűnös a törvény szemében?


Habár a film közben - önkéntelenül is összehasonlítva a "Hátsó ablak"-kal, ami közvetlenül ezelőtt láttam - mégis úgy éreztem, nem képes tartani a lécet Hitchcock többi filmjével amik mégiscsak nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy a nézőkben fenntartsák az izgalmat. A Gyilkosság telefonhívásra nálam tökéletes alkotásként indult, mikor meggyőződtem róla, hogy a bevezető egy hajszálnyira sincs elnyújtva, sehol egy felesleges dialógus, de még egy érdektelen mondat sem. Ez az alkotás viszont másban jeleskedik, mint a mester többi filmje, s nem a nézők térdeinek remegtetésére, hanem a jól megírt történetre megy rá, ami valóban zseniálisan megírt. Nem feltétlenül a gyilkosság, hisz az átlagosnak is mondható, hanem az utána következő feszült nyomozás, valamint az, hogy a férj milyen nagyszerűen kezében tudja tartani gyakorlatilag az összes szereplő sorsát, néhány bizonyítékként szolgáló tárgy áthelyezésével pedig már egyenesen saját feleségére képes terelni a gyanút. A film végi lakáskulcs - mizéria túlbonyolítása ugyan egy kissé felesleges volt, s egy-két logikai, valamint időbeli hibát is felvetett, de mivel ez közvetlenül a feszültséget tartogató fináléhoz vezet, így nem túl zavaró. A remekül megírt dialógusok szintén jól megkomponáltak, melyek gyakorlatilag képesek teljesen lekötni az első fél órában - aztán pedig a film egyből rátér a gyilkosságra. Mindezek után pedig úgy gondolom, hogy a Psycho után még így is ez Alfred Htichcock legjobb filmje.

 

Pozitívumok:

- Tökéletesen megírt dialógusok...

- ...melyek sikeresen viszik előrébb a cselekményt.

- "Ha be tud jönni az ajtón, akkor bűnös." Ez az! Vajon be tud?

- A "tökéletes gyilkosság" meglepően egyszerű, de működő kivitelezése.

- A végletekig elhúzódó, idegtépő szóváltás, melynek során a gyanú egyik szereplőről a másikra száll.

- Penge logika a film minden mozzanatában.

 

Negatívumok:

- Alfred Hitchcock egyéb filmjeihez képes kisebb mértékű "adrenalin-dózis".

- Grace Kelly felületesen megírt karaktere.

- "Ha be tud jönni az ajtón, akkor bűnös." Mi van?

- A karakterek kissé unszimpatikusak.

 

 

Sleepers - Pokoli lecke (Sleepers, 1996)

Sleepers - Pokoli lecke

(Sleepers, 1996)

Amerikai filmdráma, 147 perc
 

 

 



Lorenzo Carcaterra ismertette meg a világgal először történetét, mikor megírta a Pokoli lecke című, önéletrajzi ihletésű regényt,melynek hitelességét máig vitatják, mind a bíróság, mind pedig a javítóintézet vezetői, mondván, hogy ilyen perre soha nem került sor, a büntetés-végrehajtó intézet lakói között pedig sohasem szerepelt semmilyen Lorenzo Carcaterra és három barátja, valamint Sean Nokes nevű, szadista őrnek sem látták nyomát. Carcaterra azonban ragaszkodik a történet valóságalapjához, azt mondja, csupán a neveket és helyszíneket változtatta meg, s miután az intézet aktáit - mint az a filmben is elhangzott - hét év után megsemmisítik, könnyen lehet, hogy a film is igaz történetet tár elénk.

 

 

A film történetéről úgy döntöttem, nem írok semmit, ezt ugyanis mindenkinek magának kell látnia. Amit viszont tudni kell róla, hogy végülis két jól elkülöníthető, és jól elnyújott - de még véletlenül sem annyira, hogy unalomba fulladna - részből áll; mindkettő a Pokol konyhájában játszódik, csak épp pár évtized választja el őket egymástól. Az elsőben megismerkedhetünk négy jóbaráttal, akik nap mint nap csínytevéseken törik a fejüket, miközben saját bőrükön tapasztalhatják meg, mi a nyomor, a szegénység, az erőszak. Ez azonban még nem különösebben izgatja őket, talán fel sem fogják, s ők maguk is önként beszállnak vagy "csak" belekstolnak ebbe a mocsokba, ami az egyiküknek - pontosabban magának, Lorenzo Carcaterrának - könnyű pénzszerzési lehetőséget, másikuknak - agresszív nevelőapja jóvoltából - kórházba jutást jelent. Ám ami mindannyiuknak kijár, az életük leghosszabb éve a Wilkinson Javító-Nevelő Intézetben, ami nemcsak gyerekkorukat, de egész életüket megváltoztatja.

 

A film második felében folytatódik a négy barát története, akik már régóta nem látták egymást, sérelmeiket mélyen eltemették magukban. Nem meglepő módon persze, kettőből közülük nem lett tisztességes ember, akik egy szerencsés (vagy szerencsétlen ?) véletlen folytán megölik Nokest, az egykori fegyőrüket, a fiúk pedig végre lehetőséget kapnak, hogy nemcsak neki, hanem az intézet minden őrének egytől-egyig pokoli leckét adjanak a lelki gyötrelemből.

 

 

 

 

A film rendezője minden apró jelenetbe képes volt hihetetlen mennyiségű baljós hangulatot varázsolni, legyen szó akár a főszereplők televízióin keresztül ránk zúduló háborúról, az apáik által elkövetett, családjukkal szembeni fizikai erőszakról vagy a kövér boltos haverjuktól hallott tébolyult történetekről. Carcaterra szintén kegyetlenül játszik az érzelmeinkkel, van ahol feháborodásunkat vagy épphogy az együttérzésünket keresi. Néhol provokál, sokkol a rengeteg filmre vitt mocskos, szemét karakterrel, de annál többször fog a könnyünk hullani megrázó történetén. Azon a fiúén, aki menekülés közben még éppen hallja az öregember pisztolyának dörrenését, miután az megmentette őt két huligántól. Carcaterra talán nem is csak a film törénetével, hanem annak a mai napig tartó vitájával, hogy vajon igaz történet-e, kegyetlenül az arcunkba vágja, hogy mindenhol megbújhat egy undorító ember, legyen az sajnálnivaló, éhező családapa, vagy nagy tiszteletnek örvendő törvényszolga.

Az idősíkon ide-oda ugráló, de mégis végig lineáris maradó történet Martin Scorsese filmjeire emlékeztet, olyanokra, mint a Casino, a Nagymenők vagy A Wall Street farkasa, azzal a különbséggel, hogy a Pokoli lecke végig véresen komolyan veszi a témát. Nem mondom, hogy a film tökéletes - egy két feleslegesen túlnyútott rész azért akad a "második részben" - de elég közel van hozzá.

 

Értékelés: 90%



Wallace és Gromit - A nagy sajttúra (Wallace & Gromit: A grand day out, 1989)

Wallace és Gromit - A nagy sajttúra

(Wallace & Gromit: A grand day out, 1989)

Brit animációs rövidfilm, 22 perc

 

 

Egy filmes álmokat dédelgető brit fiatalember, Nick Park megannyi jegyzetfüzetének rajzaiból és storyboardjaiból kezdte el készíteni 1982-ben az első gyurmafilmjét, mely 2008-ra már megélt négy kisfilmet és egy mozifilmet, s valamennyit Oscar-díjjal jutalmazták. A projekt nem haladt olyan gyorsan, mint várta, nem is csoda, hiszen akkor még egyedül formázta a szereplőket, s a végtelen hosszúra elnyúló munkafolyamatáról ismert stop motiont is egyedül készítette. Épp ezért a teljes rövidfilmet csak hét évvel később mutatták be, amire Nick Park a szintén '89-es Creature Comforts (Magyarországon kismillió címe van) című rövidfilmjéért már magának tudhatott egy Oscart és egy Brit Akadémia díjat. A nagy sajttúra "csak" az utóbbit zsebelte be, de... engem speciel nem érdekel, ez a film akkor is jó.

 

A történet elég szürrealisztikus, egyrészt ebben rejlik a bája: egy kétbalkezes feltaláló, valamint hűséges kutyája - melyről számtalanszor kiderül, hogy több esze van, mint gazdájának - szabadnapjuk előtti estéjén a katalógusokat bújják, mert nem tudják eldönteni, hova menjenek nyaralni. Brit szokásokhoz híven persze eljön a délutáni tea ideje, melynek során kiderül, hogy a - későbbi filmekben is nagy "szerepet játszó" - két főhősünk kedvence, a Wensleydale sajt elfogyott, s mivel anélkül lehetetlen az ötórai tea, úgy döntenek, hogy a legkézenfekvőbb, legegyszerűbb megoldást választják: építenek egy űrhajót, meg a pincéjükben egy kilövőállomást és felrepülnek a Holdra, mivelhogy az sajtból van.

 

Már ennél a sajt-és-keksz-nélkül-nincs-ötórai-tea dologból érezni lehet, mennyire tipikus angolok, s az alkotó ezt direkt ki is használta; eleget tett az összes sztereotípiának, amelyek a briteket sújtják, s végigvitte ezt az egész filmen, Wallace naiv, nemtörődöm viselkedésével, és a kutyája Gromit cinizmusával, aki annyira zseniálisan van meganimálva, hogy a puszta szemöldökének mozgatásával - merthogy sem szája, sem ráncai nincsenek - megtudjuk, mi jár a fejében. Emellett továbbá - mint azt Nick Park egy interjújában mondta - a sikerük abban is rejlik, hogy egyebeket illetően is "angolok" maradnak a szereplők: nem játszák túl a humort, finoman bánnak vele, emellett a szereplők udvariassága, beszédstílusa is rendkívül szerethetővé, igazi családi élménnyé teszi a Wallace és Gromitot, mindazok ellenére, hogy a viccek tényleg nem úgy találnak be, mint mondjuk egy csetlő-botló Chaplin film esetében, s a cselekmény sem túl bő. Ám ami ennyire visszafogott, családias hangulatú és gyurmafilm ellenére elképesztően igényes, azt nem lehet nem szeretni.



Értékelés: 85%



A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas chainsaw massacre, 1974)

A texasi láncfűrészes mészárlás

(The Texas chainsaw massacre, 1974)

Amerikai horrorfilm, 80 perc

 

 

"Az egész családom húsban utazik."

 

Az eredeti, 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlást sokan betegnek és kegyetlennek, aljasnak tartják. Ezt a megtekintése előtt nem értettem, merthogy egyrészt nem hittem volna, hogy egy kis költségvetésű, '70-es évek eleji film hogy lehetne ilyen brutális (pláne vizuális inger nélkül), másrészt pedig, hogy mit értenek "kegyetlen" alatt. És most, megnézve a filmet én is ezen a véleményen vagyok. Azt hittem, a Radírfejnél és főleg az 1932-es Szörnyszülötteknél nyomasztóbb filmet nem lehet csinálni. És... nem is! De a texasi láncfűrészes sorozat első darabja csupán egy hajszálnyira van tőlük.

 

Az irodalmi alkotások - mint tudjuk - és úgy általában a filmek három részre tagolódnak: bevezetés, tárgyalás, befejezés. Az első részével nincs is baj, a kellően hosszan elnyújtott, de Bőrpofa öccsének köszönhetően még így is beteg bevezetésben nem igazán találok kivetnivalót. Ezt - szerencsére - a főszereplők magánéletének hátterével sem próbálták meg a végtelenségig húzni. Aztán mikor embereink megérkeznek a vén, lepusztult texasi házhoz, a slasher horrorokhoz mérten elég gyorsan térünk át a "tárgyalás" részre az első ember lemészárlásával. Ez még ugyan korántsem negatívum, a hihetetlen gyorsan lezajló gyikosság, Bőrpofa gyors mozdulatai ényleg elég ijesztőek, ami nálam azért elég nagy szó, hiszen a klasszikus horroroknak (Az ördögűző, Halloween) én általában inkább belátom zsenialitásukat, mintsem, hogy valóban féljek tőlük. Ennél a filmnél azonban ez megtörtént.

 

 Ám a filmet én nem igazán sorolnám a klasszikus értelemben vett slasher horrorokhoz, itt nem (csak) a gyilkos egyenkénti áldozatszedésének lehetünk szemtanúi. De visszatérve a "tárgyalás" részhez: amilyen hirtelen (direkt nema "gyors" szót használtam) feltűnik, olyan hirtelen el is tűnnek az emberek, s a film nagy részében már csak az utolsó túlélő küzdelmét figyelhetjük meg. Persze ez teszi különlegessé a filmet, én valahogy mégis hiányoltam azt a bizonyos "egyenként legyilkolom őket"-dolgot, persze szigorúan csak kreatívan megoldva. Így a tárgyalás gyorsan zajló befejezése - melynek talán az is a kevés áldozat is az oka, illetve az, hogy valóban egyedi módon a főszereplőkön kívül a gyilkosok egyetlen mellékszereplőt, pár percre feltűnő lakost sem mészárolnak le - mert ilyen nem tűnik fel a filmben - után felmerülhet a gondolat, hogy talán az az első húsz-huszonöt perc mégiscsak sok volt, vagy esetleg a rövid játékidővel, a mindössze alig 80 perccel van probléma?

 

Összességében azonban a film egy igen egyedi darab, ami felrúgja a sorozatgyilkosos horrorok szabályait (amik ugyan akkor még nem is léteztek, de így visszatekintve tényleg nagyon kilóg a sorból), bár örültem volna neki, ha a film egy kicsit még "kegyetlenebb", azaz ha a kilátástalanságot fokozandó, mutattak volna egyet-kettőt a texasi lakosokból, akiket Bőrpofa családjának tulajdonságaival ruháznak fel. Ezt a kis társadalomkritikát elviseltem volna, mert a megismert gyilkosokban is ott vannak a legalapvetőbb gonosz emberi tulajdonságok is - az egyszerű, suttyóparaszt viselkedéstől a csalódott dühig, amit Bőrpofától láthatunk megnyilvánulni a film legvégén-, valamint külön érdekesség, hogy a horror, amit az egyik legbrutálisabbnak tartanak a filmtörténelemben, nem végződik rosszul - de nem is kifejezetten happy end. Ezek teszik igazán különlegessé a texasi láncfűrészes mészárlást.

 

 

Értékelés: 75%