Nyuszkó (Bunny, 1998)

Nyuszkó

(Bunny, 1998)

Amerikai animációs film, 7 perc

 

 



 Az 1998-ban bemutatott rövidfilm, ami a More-hoz hasonló nagyságrendő mondanivalóval rendelkezik, kissé kevésbé szájbarágósan, sőt, kissé nevetségesbe hajló metaforákkal. Az az alkotás, ami számomra érthetetlen módon elorozta az Oscar díjat a "More" elől.

 

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy ez egy rossz animáció lenne, de nem mindig az a jó, ha a gondolkodást a nézőre bízzák, pláne, ha egy ilyen kis szösszenetről van szó. Kiskoromban nagy hatással volt rám, mikor a "Jégkorszak" videókazetta műsora után megnéztem a Nyuszkót. Nyomasztó érzés fogott el és nem csak a korom miatt:

A történet egy idős nyúlról szól, aki magányos lakában épp süteményt süt. Az éj leple alatt berepül egy hatalmas bogár - érdekes választás a hasonlat eszközeként -, aki szegény Nyuszkót halálra idegesíti, akiről közben megtudjuk, hogy barátságtalan természetének a férje halála az oka. Mikor kizárja a zavaró kártevőt, az visszaoson, s mikor Nyuszkó leüti, a rovar döglötten zuhan a sütemény nyers tésztájába.

 

Nyuszkó teljesen megőrül, dühkitörése pedig nem tesz jót beteg szívének, s miután a tésztát - a benne lévő döglött léggyel együtt - bevágja a sütőbe, hősünk mély álomba szenderül, s nagy valószínűséggel meghal, a rövidfilm további játékideje csupán utolsó, alva töltött perceinek szüleményei: Nyuszkó a sütő illatára ébred fel. Kinyitja, ahonnét vakító fény árad ki. Bemászik, s szárnyat növesztve eljut a mennyországba. Ismét érdekes elgondolás a mennyország kapuját egy sütőként ábrázolni. Utolsó képsorok között Nyuszkó és férje képe villan fel, melyen életre kelnek s összebújnak. Végre viszontláthatják egymást a mennyországban, egy gyönyörű szám kísérete alatt.

 

A különös eszközöket felvonultató történet ellenére, mely apró negatívumnak tekinthető, a férj és feleség egymásra találása a végén igazán szívmelengető, s bár itt az sem kifejezetten válik a javára, hogy a mondanivalóját nem szó szerint veszi, még így sem sokban marad el a Többtől.

 

http://www.youtube.com/watch?v=Gzv6WAlpENA
 

Értékelés: 85%

Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove, or: how I learned to stop worrying and love the bomb, 1964)

Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni

(Dr. Strangelove or: how I learned to stop worrying and love the bomb, 1964)

Amerikai filmszatíra, 90 perc

Alapmű:
Peter George
Red Alert

 

 

Stanley Kubrick 1964-ben, miután '57-ben befejezte a Dicsőség ösvényeit, s '62-ben pedig bemutatásra került a Lolita - melynek forgatókönyvét a film alapjául szolgáló mű szerzője, Vladimir Bodokov írta -, anyagilag is egyenesbe jött, s immár nagynevű filmcégek és szponzorok nélkül is belekezdhetett legújabb filmjének terveibe.

Csak homályos elképzelései voltak azonban, mely szerint következő filmje egy thriller lesz egy nukleáris balesetről, s az egész a hidegháború köré építve - ezt az ötletet később szerencsére elvetette, s filmjének műfaja végül szatíra lett, mely remekül vegyíti az amerikai döntéshozókkal szembeni társadalomkritikát, valamint a nyers humort, mely mindig betalál a film során.

 

Míg Kubrick a rá jellemző alapos kutatásokat végezte filmjének hitelessé tételére, az Institute for Strategic Studies igazgatója, Alastair Buchan egy könyvet ajánlott a rendezőnek munkájához, mégpedig Peter George Red Alert című thriller regényét. Mondani sem kell, Kubrickot lenyűgözte a könyv, s nyomban nekilátott a forgatókönyv megírásának, Peter George-al és Terry Southernnel karöltve.



A történet egy, az Amerikai Egyesült Államok szolgálatában álló bombázón kezdődik, amelynek pilótái vészhívást kapnak, mely szerint meg kell támadniuk a Szovjetúniót és le kell bombázniuk azt. Ezután az elnök válságcsoportot hív össze, aminek célja, hogy helyrehozzák azt, amit a háborúmániás tábornok elrontott és visszahívni az összes gépet, mielőtt Szovjetúnió és Amerika között nukleáris háború venné kezdetét.

 

 

A dolgot súlyosbítja továbbá, hogy az USA-ban élő náci mérnök, Dr. Strangelove egy olyan világmegsemmisítő szerkezetet épített, mely azonnal működésbe lép, amikor a szovjetek bombát dobnak rájuk, ráadásul a szovjet nagykövet elárulja, hogy ők is készítettek egy ilyen berendezést, csakhogy méltóak legyenek Amerikához - s máris érezzük, mekkora társadalomkritikát gyakorol ebben a jelenetben a rendező. Továbbá akkor érezhető még, mikor a válságcsoport egyik tagja - mivel semmi esélyt nem lát a gépek visszahívására - le akarja rohanni a Szovjetúniót. Ha már lúd, legyen kövér, ugye.

 

 

Emellett rengeteg jelenetet felsorolhatnánk, mely tökéletes példával szolgál az Amerikaiak és a Szovjetek (értsd: az összes többi ország) közti értelmetlen versengésre, de a lényeg, hogy ennek a mondanivalóját Kubrick tökéletesen megmutatja, hatalmas szemrehányásokat tesz a kapzsi hatalmaknak, teszi ezt úgy, hogy a film tulajdonképpen vígjáték, így még a legborzasztóbb jelenetek közepette is nagyszerű humora van a filmnek, köszönhető ez nagyban Peter Sellersnek, aki három szerepben is bizonyítja tehetségét. Talán az elejét túlnyújtottnak érezhetjük, s a helyszínek sem változatosak - Pentagon, repülő, iroda, aztán megint Pentagon - ám épp ez teszi a filmet olyan naggyá, sok helyszín nélkül is tud szórakoztató lenni. Azon - sajnos kevés - alkalmakkor pedig, mikor a bombázókat kívülről láthatjuk, megcsodálhatjuk a gyönyörű tájakat is. Nem véletlen tehát, hogy minden filmkritikai oldalon előkelő helyet foglal el a legjobb filmek listáján.

 

 

Értékelés: 90%

A dicsőség ösvényei (Paths of glory, 1957)

A Dicsőség ösvényei

(Paths of glory, 1957)

Amerikai háborús dráma, 90 perc

Alapmű:
Humphrey Cobb
Paths of Glory

 

 

Úgy döntöttem, a következő napokban olyan filmek kerülnek elemzésre, melyekben egy közös van, mégpedig a huszadik század egyik legzseniálisabb rendező-forgatókönyvírója, Stanley Kubrick. Ennek során MAJDNEM minden film - természetesen azok, melyek megtekintésre kerültek - sorra kerül, elsőként Kubrick kevéssé ismert háborús filmje, mely ennek ellenére is egy nagyon erős darab. Ez pedig a "Dicsőség ösvényei" című I. világháborús dráma.

 



 



 1957-ben Kubrick még szinte ismeretlen volt a filmiparban, amatőr, pár perces dokumentumfilmjei mellett csupán két jelentősebb alkotás életrehívója (A gyilkos csókja, A gyilkosság), s anyagi szempontból azok sem voltak túl nyereségesek. Az MGM nevű filmes cég fejének, Dore Scharynek azonban megtetszett "A gyilkosság" (The killing, 1956) című munkája, és az akkor 28 éves Stanley Kubrick rendelkezésére bocsátott több tucatnyi novellát és szkriptet, mellyel kapcsolatban az volt a feladata, hogy válasszon közülük, s filmesítse azt meg a Gyilkossághoz hasonló színvonalon.

 

Ám az idő csak telt, s Kubrick az őt körülvevő írások közül egyikben sem látott különösebb lehetőséget. Tisztán éltek benne azonban egy, az első világháború borzalmait feldolgozó irodalmi alkotás, a Dicsőség ösvényei című mű emlékei, melyet Kubrick évekkel azelőtt olvasott. Ő ezt akarta következő projektjének, Dore Schary azonban túl közönségesnek találta, mondván, hogy minden második filmstúdió ilyen filmmel foglalkozik, s az egész ötletnek ellene volt, mígnem Kirk Douglas - akit akkor már sztárként ünnepeltek - fel nem hívta Kubrickot és nem jelentkezett szereplőnek.

 

 





A film - mint azt Kubrick majdnem minden filmjében megszokhattuk - több részre osztható, itt egész pontosan kettőre. Az első részben Mireau, a francia sereg tábornoka azt as feladatot kapja, hogy rohanják le a németeket és foglalják el az ő irányításuk alatt lévő frontot. A tábornok persze tudja, hogy a küldetés eleve halálra van ítélve, s ezt "megbízójával" is közli, magát pedig úgy állítja be, mintha katonái érdekeit tartaná szem előtt. Némi hamis kéregetés után azonban rááll a feladatra, s mikor eljön a nap, hadseregét kiküldi a halálba, egy kitüntetés reményében. Azaz, egy darab medálért teszi kockára több száz ember életét. Ilyenkor vetődik fel a kérdés, vajon tényleg a német hadsereg az igazi ellenség, akiknél valószínűleg ugyanez a szenvedés zajlik le a másik oldalon vagy a saját parancsnokunk kapzsiságától kell-e rettegni, mely bármikor a felszínre törhet, s veszélyesebbé válhat egy bokorban meghúzódó ellenségnél?

Mireau ezután látva a katonái "gyávaságát", az ütközet után statáriumot hirdet melynek során ki akarja végezni az embereit. A Dax ezredes szerepében nagyot alakító Kirk Douglas azonban ezt nem hagyja, s az emberek védelmére kel, így a tábornok enyhít az ítéleten; "csak" három embert lövet le. Találomra választja ki őket.

 

 

Itt kezdődik a film második felvonása, mely során tanúi lehetünk a három szerencsétlen ember tárgyalásának, amin csupán azért kell részt venniük, s a végén elítéltként távozniuk, mert a tábornok sorsolása során ők húzták a rövidebbet. A hirtelen összehívott hadbíróság azonban korrupt, s Dax hiába lesz szerencsétlen katonák védőügyvédje, az ítélet már a tárgyalás előtt megszületett. Dax mondhat akármit, hogy a katonák parancs elleni fellépése nem gyávaság volt, hanem egyszerűen lehetetlen volt átjutni a németek vonala mögé, semmi nem használ a kegyetlen, példát statuálni kívánó ítélethozókkal szemben. Mint a film egyik plakátján is látható, a bírók, az elítéltek, sőt az egész hadsereg csupán kötélen van rángatva, s itt tudjuk meg igazán, hogy a sajátjaink közt is van épp elég ellenség.

 

A film első "részének" kezdeténél talán még unalmasnak is tűnhet a lövészárkokban kocsizó kamera és a sok, néhol felesleges párbeszéd, a végén azonban kapunk egy igazán látványos csatajelenetet, s a film mondanivalója csak a második résznél teljesedik ki igazán.

 

Kubrick tehát zseniálisan alkotta meg első igazi "Hollywood-i" produkcióját, mely nemcsak az akkori, de a valaha volt legjobb háborúellenes film, amellyel gyakorlatilag egy pillanatra sem mutatta meg a németeket, mégis kapunk épp elég mocskos, szadistát a francia birodalom saját oldaláról is. Bemutatásakor sok helyen betiltották, mely nem véletlen, hiszen mindenféle kompromisszum nélkül mutatja be a nép saját magához való kegyetlenségét - amennyiben pénzről van szó.

 

Értékelés: 80%

Gravitáció (Gravity, 2013)

Gravitáció

(Gravity, 2013)

Amerikai sci-fi, 90 perc

 

 

A tavalyi évben a majdhogynem ismeretlen Alfonso Cuarón megalkotta az utóbbi idők legösszeszedettebb sci-fijét, melyre két nagyszerű színészt, George Clooneyt és Sandra Bullockot szerződtetett, utóbbi pedig megmutatta, hogy egyedül is el tudja vinni a hátán a film 3/4-ét. A "Gravitáció" című filmről lesz szó.

 

A filmet bemutatója után sokan kritizálták - kizárólag a közönség -, mondván, hogy a legtöbb űrben játszódó filmmel ellentétben nincsenek pörgős jelenetek, tökös főhősök, vérre menő lövöldözések, TIE vadászok, csillagrombolók, meg mittudomén - ám a film realitását és aprólékosan kidolgozott, valósághű látványvilágát senki nem vonta kétségbe. Persze  voltak olyanok is, akik csupán a nagy felbontású, mozis élményt tartották élvezhetőnek, s a látványon kívül szerintük semmi pozitívum nem volt az alkotásban. Hát igen, ez van, ha valaki szakítani akar a hagyományokkal és teljesen új megközelítésben akarja bemutatni a világűrt, ahogy anno Stanley Kubrick a 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968) című filmjében tette. Sokan nem bírták felfogni, hogy a film zsenialitása elsősorban nem az akciójelenetekben rejlik (amikbe szintén nem lehet belekötni, így nem is értem, miért mondják egyesek, hogy a film "üres" vagy "unalmas"), hanem elsősorban abban a drámában, amin a főszereplő Ryan (Sandra Bullock) keresztülmegy. Az a nő, aki pár éve kislányával játszadozott, s jókedvének semmi nem szabhatott gátat, most itt kering egyedül a világűrben tapasztalatlanul, s megérti, hogy bármilyen sokat is haladt előre az emberiség az évtizedek során, az sosem jön áldozat nélkül. Felfedeztünk egy új világot mely csak a magunkké, ám nem vagyunk képesek úrrá lenni rajta. Akkor meg mi értelme?

 

A film eleji, mondhatni felesleges rádióbeszélgetések után (csakúgy, mint a "Párbaj" című filmnél) egyből beleugrunk a sűrűjébe, s az események nem túl gyorsan, ám nem is oly lassan, hogy unalomba fulladna a film, szépen elkezdenek peregni. Az "akciók" néhol igen kidolgozottak, máshol egy kicsit fantáziátlanok, de mint leírtam, a film nem csak erről szól. S ha a filmben van is egy-két üresjárat, a puszta képek, s Sandra Bullock baljós tekintete többet mond minden tökös monológnál.

 

Értékelés: 80%

Párbaj (Duel, 1971)

Párbaj

(Duel, 1971)

Amerikai tévéfilm, 85 perc

 

Steven Spielberg neve 1971-ben vált ismertté - legalábbis kisebb körökben - , amikor titkára egy Playboyban olvasott cikkre hívta fel a figyelmét, ahol Richard Matheson története volt olvasható. Ebből a novellaszerűségből készült el aztán a "Párbaj" forgatókönyve, melynek köszönhetően Spielberg később olyan produkciókat rendezett, mint a Cápa (Jaws, 1975) vagy az E.T. (E.T. - The Extra Terrestrial, 1982). Ám mindennek az előzménye (köztük az egyre giccsesebb történettel megáldott szuperprodukcióké is) ez a potom 450 ezer dollárból két hétig forgatott remekmű, melyet eredetileg a tévéműsor késő esti adásainak kitöltésére szántak, ám a siker hatására - és a Golden Globe jelölésnek köszönhetően, mint a legjobb tv-film, amit sajnos nem nyert meg - később mégis moziba került, némileg kibővítve.

 

 

 David Mann (Dennis Weaver), a történet főszereplője kocsikázni indul munkahelyére, ugyanis egy igen fontos tárgyaláson kell részt vennie. Útközben idétlen rádióműsorokat hallgatva szórakoztatja magát, míg egy kamion mögé nem zárkózik. A sofőr - akinek csak a kezét látjuk - int neki, jelezve, hogy szabad a pálya. David megelőzi, a kamionos pedig belehúz és hatalmas dudaszóval jelez. David nem érti mi történik, mindenesetre előreengedi a járművet, ami ismét lelassít. A főhős útját ez teljesen ellehetetleníti, először azt képzeli, csak valami idétlen tréfa, netán a sofőr csak most kapta meg a jogsiját. Az ilyen csíny azonban hamar katasztrófábas torkollik, amikor a sofőr már játékszernek tekinti Davidet, s hatalmas, robosztus kamionját fegyverként használva el akarja őt taposni az országútról.

 

 

David hamarosan egy útszéli büfébe menekül első üldözése során, miután nekicsapódik kocsijával egy kerítésnek. Ekkor Chuck Büféjének mosdójában előadja nagymonológját, mely a film egyik legfeszültebb jelenetéhez vezet:

 

"Sosem tudhatod. Egyszerűen nem tudhatod. Azt hiszed, egy-két dolog legalább biztos az életedben. Például, hogy nyugodtan vezethetsz egy közúton és nem próbálnak közben kinyírni. Aztán tessék, megtörténik. Csak húsz-huszonöt perc az életedből, és minden, amiben eddig bíztál, egyszerűen szertefoszlik. De itt vagy újra. És menni kell tovább az úton."

 

Kimegy a mosdóból, vissza a vendégek közé és mit lát? A kamion, amiről azt hitte, rég továbbment, leparkolt az ivó elé. A sofőr tehát itt van a vendégek közt - gondolja. Az ezt követő 15-20 perc annak ellenére, hogy Mr. Mann lényegében azzal tölti az időt, hogy embereket gyanusítgat - sőt, az egyikkel verekedésbe is keveredik -, rendkívül feszült és izgalmas, hiszen az őrült talán ott van alig néhány méterre tőle a bárpulttól, neki viszont sejtése sincs, ki lehet az, hiszen az arcát sosem látta - ahogy mi sem. Spielberg le sem tagadhatná, hogy a film megírása közben (különösen ennél a jelenetnél) ne lettek volna rá hatásssal a Hitchcockra jellemző elemek.

 

David végül feladja, a verekedése után - pontosabban miután elverték - rájön, hogy a fickónak, akibe belekötött köze nincs ahhoz, akit keres. A büfében is mindenki rossz szemmel néz rá. Ekkor azonban motorzúgás hallatszik, a kamion, akinek gazdája mégcsak ki sem mozdult a volán mögül, elindul, David pedig már hiába fut utána, nem sikerül meglátnia annak az embernek az arcát, akinek egy felejthetetlen napot köszönhet (höhöhö...).

 

 

Beszáll autójába és tovább folytatja útját gondolván, végre megszabadult üldözőjétől. Ám nem így van; David minden sarkon, minden vasúti sínnél és minden szakadéknál összefut vele, melynek során remekül megtervezett üldözéseket és a főszereplő kétségbeesett, ám igen ötletes próbálkozásait láthatjuk, hogy végre megszabaduljon attól, akiről még csak azt sem tudjuk meg, miért kezdte üldözni szerencsétlent. Ez egyáltalán nem negatívum: ez teszi rejtélyessé a történetet, mely számos erős pontjával együtt - például a telefonfülkés jelenet - olyan, mint egy újraértelmezett, majdhogynem tökéletes Hitchcock mozi, aminek a végén láthatjuk, hogy David Mann lelkében nyomott hagyott ez a nap.

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=90Z7BOTfEIs

 

Értékelés: 90%

Radírfej (Eraserhead, 1977)

Radírfej

(Eraserhead, 1977)

Amerikai horrorfilm, 88 perc

 

 

David Lynch 1977-ben alkotta meg (pontosabban pénzhiány miatt 5 éven keresztül alkotta) minden idők legszürreálisabb és legbetegebb "horrofilmjét", mely olyan, mintha egy pszichoaktív szerekkel eltöltött éjszaka után saját rémálmát vetítené elénk. Azt a filmet, melyet sokak szerint vagy mélységes undorral utálni, vagy csodálni lehet, arany középút nincs. Hát nálam van.

 

A főszereplő Henry Spencer, akiről már a történet elején lehet tudni, hogy valami nagyon nem stimmel vele. Ez rögtön ki is emeli a filmet a többi horrortól, ebben az esetben nem egy szörnytől, nem egy gyilkostól, nem szellemtől és nem is megszállt családtagtól kell félnünk; hanem magától a filmtől.

A főhős tehát saját kis világában él, s megkockáztatom, hogy a filmben lezajlott események mind az ő képzeletének műve.

 

 

Rögtön az első pár percben kapjuk a legnagyobb dózist a szürrealizmusból: Henry, a főszereplő (akit az összes szereplő megtestesít, hisz majdnem minden az ő képzeletének szüleménye) a kihalt városban téblábol már-már viccesnek ható burleszkes járásával és kétségbeesett arckifejezésével, mely ismét nyomatékosítja, hogy az elejétől fogva meg van kattanva. Ahogy végiggyalogol az utcákon, láthatjuk a kihalt várost, ahol egy lélek sincs rajta kívül, nincs egyetlen bevásárlóközpont vagy bank, sőt egyáltalán nincs egyetlen normális épület sem. Csak romhalmazok.

 

 

Henry hazaér, s az egyik szomszédja közli vele, hogy a barátnője meghívja őt vacsorára a szüleihez.

Ő láthatóan nem nagyon örül neki, de azért elmegy, s rövidesen elérkezünk a vacsora jelenethez, mely a szokásos családi körben eltöltött étkezések kínos pillanatainak karikatúrája, melyben bizonyára mindenkinek volt már része. A nagymama akár halott is lehetne, a konyha sarkában ül mozdulatlanul, a mama rángógörcsöt kap, papa pedig se füle, se farka sztorikat mesél Henrynek. A nem épp kellemes főétel után (ami sült kiscsibe volt vérző himtaggal, mit mondjak, nem étvágygerjesztő) Henry barátnője, Mary X közli vele, hogy van egy gyerekük a kórházban. Hősünk megijed, s ennél már csak az lehet neki még nyomasztóbb, mikor kiderül, hogy fia (vagy lánya, vagy mittudomén) egy undorító, még fejletlen Alienre hasonlít, aki egész álló éjjel vinnyog, visít és rémisztő kacajt hallat. A sztori sajnos itt leülepedni látszik, s bár csak pár percre, ám így is unalmasnak érezzük, mivel a hosszú jelenet, mikor a szörnybébi a szülőket idegesíti (majd Mary X végül lelép), pont a 88 perces film kellős közepén kapott helyet.

 

 

Henry eztán egyedül marad a "gyerekével", s kínjában saját beteg elméjébe menekül. A lakásának radiátora mögé egy színpadot képzel, ahol egy szintén beteg kinézetű hölgyemény énekli az "In Heaven everything is fine" (A Mennyben minden nagyszerű) kezdetű mondókáját, melynek ellentmondásosságából fakadó ijesztő hatása a film másik csúcspontja. Egy alkalommal Henry magát is odaképzeli a színpadra, azonban mikor meg akarja érinteni a nőt, fehér fény jelenik meg (mint a halálközeli élményeknél általában), s az eltűnik. Ekkor jön a nagy látomása, amiről az alkotás a címet kapta (a feje egyszerűen leesik, majd egy kis lelencgyerek eladja azt egy radírgyárnak), s mivel elege van, hogy nem képes ebben a világban éln, csupán sajátjában, felvágja újszülött gyermeke gyomrát. Eztán ismét találkozik "Radiátor Ladyvel", akit mostmár - vakító fehér fény kíséretében - nyugodtan megérinthet, hisz immár ő is a mennybe került.

Nem könnyen felejthető mű, ám nem is tökéletes, a film közepén elhúzódó éjszakai jelenetet leszámítva azonban nem sok negatívummal rendelkezik. Fűrész-rajongók kíméljék magukat ettől a filmtől, bármennyire is hihetetlen, ez sokkal brutálisabb, mint az a csonkítósdi.

Értékelés: 75%

Több (More, 1998)

Több

(More, 1998) 

Amerikai animációs rövidfilm, 6 perc

 

 

 

"Soha többé nem fogsz látni 6 ennél zseniálisabb percet a vásznon..."

 

Egy igen érdekes darab kerül terítékre, Mark Osborne 6 perces rövidfilmje, melynek köszönhetően egy Oscar jelölést tudhatott magáénak 1998-ban. A "Több" című filmecske egy idős, kedvtelen feltaláló története, aki reggeltől estig egy gyárban robotol, a nap végén fáradtan megy haza a munkásokat szállító busszal, aminek ablakán keresztül bámulja a szürke felhőkarcolókkal borított sötét nagyvárost, hogy aztán éjszaka végre hazaérjen koszos, ablaktalan kis lakásába.

 

Mark Osborne már a "More" bemutatója előtt négy évvel, 1994-ben is bizonyított "Greener" elnevezésű, 11 perces kisfilmjével, melynek főhőse szinte teljesen megegyezik '98-ban készült projektje figurájával. Ám ez még nem egészen hozta meg neki a "sikert" (igen, sajnos így idézőjelben, merthogy a More mondanivalója ellenére mégiscsak a Kung Fu Panda az egyetlen, ami miatt a nevét egyáltalán ismerik.)

 

A rednező-írónak valami David Lynch-féle pesszimizmussal (vagy inkább realitásérzettel) átitatott zsenialitás lehet a fejében, az animáció és a szereplők "beszéde" talán még mosolyogtató is lehetne, ha ez az alig 6 perc nem lenne tele félreérthetetlen metaforákkal. A kisember, aki a munkahelyén robotolva egész nap furcsa távcsöveket gyárt, melyek dobozán a "Get Happy" (Légy boldog!) felirat áll, akárcsak a város összes plakátján hirdetőtábláján és épületén. Hősünk egyre boldogtalanabb, némi örömet csak akkor érez, mikor késő este hazaérve folytathatja saját találmányát, mely látszólag ugyanolyan szerkezet, mint amilyet a gyárban készít tucatszám. Ám elkészítésével lassan halad, míg már nem bírja tovább. Újabb munkanapján elront valamit, mire sigorú főnöke leszidja, ő pedig bemenekül a raktárba és elsírja magát. Ekkor fedezi fel, hogy mekkora lelke is van, mely metaforikusan a hősünk gyomrából sugárzó gyönyörű fényjáték. Hazatérve szó szerint beleadja lelkét találmányába, melyen keresztülnézve az emberek szebbnek láthatják az amúgy rothadó világot. A feltaláló sikeres lesz, találmánya hatalmas siker, ám nem jön áldozat nélkül: rájön, hogy ami ellen egykor harcolt, az most őmaga; egy kegyetlen, pénzéhes hajcsár, kinek képei és termékeinek reklámai ott virítanak minden ház oldalán. Saját hatalmas irodájában döbben rá, hogy a lelke, mit a szerkezetébe "épített", most - a szó szoros értelmében - kialudt, s már csak távolról önmaga - egy hatalmas szívvel megáldott kölyök, aki akkor is képes nevetni, ha már mindenki más sír körülötte.

Ja, és az alatta futó New Order számmal együtt tökéletes és megindító.

 

http://www.youtube.com/watch?v=cCeeTfsm8bk
 

Értékelés: 100%